Szervusz! Hogyan szólíthatlak?

Alapvetően Németh Gáborként szoktam bemutatkozni, a Péter nevet Németh Gábor (József Attila-díjas író, forgatókönyvíró, szerkesztő, egyetemi tanár) miatt használom. Ő forgatókönyvíróként igen sokszor megjelent stáblistákon, így a neki szóló tisztelet és a félreértések elkerülése végett használom a Németh Gábor Péter nevet. 


 

Mikor kezdtél filmekkel foglalkozni és milyen filmeket készítesz?

Én a dokumentumfilmek világában „utazok” már 2000 óta. Ha az iskolai évek szárnypróbálgatásait nem számítom, akkor 10-12 film van a hátam mögött, amelyek több fesztiváldíjat is hoztak nekem.

Volt a családodban valaki, aki filmezéssel foglalkozott és ezért fertőződtél meg?

Nem volt, de vagyok annyira kitartó és céltudatos, hogy amit elhatározok, azt végig is csinálom. Az érettségi után keresgéltem a helyemet, de mindig is érdekeltek az emberi sorsok, problémák. Emlékszem, az első filmem előtt olvastam egy hírt valahol, hogy Kádár János vetélkedőt tartanak Kazincbarcikán. Abban a pillanatban rácsaptam a témára, és le is forgattam, az volt a címe, hogy „Ki tud többet Kádár Jánosról?”. Kicsit abszurd dokumentumfilm volt ez. Innentől kezdve gyakorlatilag évente, kétévente forgattam egy új filmet.

Sokaknál fordul elő, hogy hobbiból belekezdenek valamibe - például a filmezésbe -, majd elkezdik magukat képezni. Nálad hogy történt?

A középiskola alatt és után egy zenekarban zenéltem, úgy gondoltam, hogy ebből fogom eltartani magam. A zenekar neve Mortissimo volt, régi thrash-metál rajongók ma is emlékeznek rá. Derékig érő hosszú hajam volt, jó időszak volt, amit a mai napig nem tagadok meg. Aztán egy barátom révén bekerültem a Magyar Televízióba, először ügyelőként, asszisztensként, majd felvételvezetőként dolgoztam. Később átkerültem a Dokumentumfilm Osztályhoz, ahol olyan nagy nevekkel dolgozhattam, mint Zolnay Pál és Gulyás Gyula, tehát láthattam az igazi klasszikus nagy filmeseket is alkotni, s ez igazán megfogott. Akkoriban még a rock jobban érdekelt, de aztán időről időre, lépésről lépésre megfertőződtem a filmkészítéssel. Figyeltem, ahogy a nagyok dolgoznak, és egy idő után megfogalmazódott bennem, hogy akarom tudni, mi miért történik. Akkor indított az ELTE Szociológiai Intézete és a Fekete Doboz egy hároméves felsőfokú dokumentumfilmes képzést, ahol többek között Salamon András és Almási Tamás voltak a tanáraim. Tőlük sok mindent kaptam, bár azt vallom, hogy az iskolában nem lehet megtanulni filmezni, csak később, a gyakorlatban. Hát ez így is volt.

2000-ben csináltad az első anyagodat, honnan volt eszközöd, mivel álltál oda és hogyan történt ez az indulás tulajdonképpen?

Mivel akkor már hét éve dolgoztam a televízióban, voltak barátaim, kollégáim, akiket meg tudtam kérni, hogy jöjjenek el és segítsenek. Bíztak bennem, segítettek és így gyakorlatilag pénz nélkül sikerült az első filmet leforgatni. Láttam az infrastruktúrát és megismerkedhettem olyan emberekkel, akik nyitottak voltak egy kezdő filmes elképzeléseire. Többek között Almási filmekben volt operatőr, akivel az első filmet készítettem, Rácz Albertnek hívják. Mai napig nagyon hálás vagyok neki.

Hogyan jutottál el a Londoni színek kisfilmhez?

A Promóciós Iroda munkatársaként 2012-ben az olimpia promózása volt az egyik kiemelt feladatunk. Arra gondoltam, hogy úgy kellene népszerűsíteni az ötkarikás játékokat, ahogy eddig talán még soha. Az volt az ötlet, hogy keressük meg az olimpiai és paralimpiai csapat tagjait a felkészülés közben és forgassunk róluk szubjektív, kreatív portrékat, mert engem a teljesítmény is érdekel, de az ember, aki mögötte van, még inkább. Erre zöld utat kaptunk, az MTVA vásárolt egy HD fényképezőgépet, amivel minőségi mozgóképet lehetett elkészíteni. Remek csapatra leltem, hiteles szereplőkre, képzett riporterre és professzionális vágóra. Így készült ela Londoni Színek, amely gyakorlatilag a 2012-es londoni olimpia promóciójára jött létre. Tizennégy magyar sportolóval forgattunk, nagy élmény volt. Szerencsés véletlen, hogy a forgatás során három későbbi olimpiai bajnokkal, Szilágyi Áronnal, Berki Krisztiánnal és Sors Tamással is dolgozhattunk.

Hogy néz ki egy győztes alkotás?

A 16 perces kisfilm 2-3 perces portrékból állt össze. Stábgyűlést tartottunk, és arra gondoltunk, hogy ebből fűzzünk össze egy önálló filmet. A kerettörténet az volt, hogy gyerekekkel forgassunk négy, öt félperces kis játékot, mintegy felvezetve az olimpikonokról szóló portrékat, amelyek már kész voltak. A kettő együtt azt a többletjelentést hordozza, hogy a gyerekekből lehetnek a jövő olimpiai bajnokai. Nagyon szép, költői dolog alakult ki így. Beleszerettünk a projektbe miközben csináltuk, gyakorlatilag mindenki a szabadidejét áldozta fel erre. Varga András, Nagy András, Szepesi Dávid, Hámori Tamás és Kovács Tibusz operatőrökkel, Zentai Nóra szerkesztő-riporterrel, Szirti Anita vágóval és Marjai András gyártásvezetővel. Nagyon szeretem a csapatmunkát, szeretek olyan emberekkel dolgozni, akiknek mindig vannak ötletei. Almási Tamástól és Zolnay Páltól is ezt láttam. Egyszer megtörtént, hogy mentünk forgatni valahova egy tízfős stábbal és a mikrobuszvezetőnek jött egy kiváló ötlete, amely belekerült a filmbe. Ez is mutatja, hogy a csapatmunka a legjobb, ha kreatív dolgot csinálsz. A jó ötletek hozzátesznek a pillanat varázsához, ami nagyon fontos nekem. Leírhatod előre, hogy mit fogsz csinálni, de ha abban a pillanatban valami máshogy van, akkor összedőlhet az egész vár. Én mindig az alkalmazkodás híve vagyok, ebben látom a munka szépségét. Persze azért nem árt megtervezni, hogy miről fog szólni a filmed.

A Londoni Színek milyen díjat nyert most?

A bakui nemzetközi sportfilmfesztiválon első díjat nyertünk Sport and Person kategóriában. Egy orosz fesztiválon ugyanez a 16 perces film nyert egy különdíjat, és az anyag az olimpiai játékok megnyitója előtt adásban is volt az M1-en. Ugyanebből a sorozatból a Berki Krisztiánról készített rész Los Angelesben az All Sport fesztiválon super short documentary kategóriában kapta az első díjat. Bár nem ez volt az első elismerésem, nagyon büszke vagyok ezekre a sikerekre. 2006-ban Fehér György-díjat kaptam a Végállomások című filmemért. Ugyanez a történet legjobb lírai dokumentumfilm díjat is nyert Csíkszeredában, a Filmdok fesztiválon. Kilenc évig forgattam, műfaja követéses dokumentumfilm. Boszniai értelmi fogyatékosokról szól, akik elmenekültek a frontvonalról, és itt éltek Magyarországon 17 éven keresztül egy menekülttáborban. Végül hazajutottak, amelyben volt egy kis része annak is, hogy filmet készítettem róluk.

Mi lesz a következő?

Tele vagyok ötletekkel. A női futballról akarok egy filmet forgatni, de ez a projekt most egy kicsit megállt. Vannak terveim a rockzenével kapcsolatban is. Lehet, hogy egy rockzenés dokumentumfilm lesz a következő, ami persze nagy meló lenne.

Viszont rohanok is, mert mindjárt kezdjük forgatni a Fölszállott a Páva 2015-ös sorozatának beharangozó kisfilmjét. Most erre készülök teljes erővel.